zSáKmÁnY

mondom már éppen itt az ideje, hogy benézzek a bolt melletti antikváriumba, ahova gyakran járok egy kis ezért-azért, főként gyorsan fogyó élelmiszerért. otthon sokat antikváriumoztam ám.

szóval be is néztem, szétnézni, míg én nézelődtem, az eladó néni egy egyértelműen jóismerősének nagy hévvel mesélte, hogy annak idején, mikor segélyt vittek át nagyváradra (tán a forradalom körül lehetett, arra saccolok), hogy majdnemhogy lepukkantotthatták volna őket, a vámba ők voltak az első autó visszafele, szembe letekeri egy újságíró a kocsija ablakát, hogy mi járatban, mire mondják, hogy segélyt hoztak csak, mire az újságíró, hogy nem hiszem. na hát ne higyje, de ugye utána realizálták csak, hogy őket simán lelőhették volna, akkor voltak frissiben a lövöldözések.

azóta se járt váradon, viszont ez maradandó élmény számára, olyat soha nem érzett, se előtte se utána, és hát egyszer még az újságban is megjelent a nevük, ti hogy ők segélyt vittek nagyváradra.

mire a jóismerős, hogy meghiszi azt, és hogy ők is mikor prágába mentek még anno, akkor ott is pont lövöldözések voltak, a vitrinek kitörve, hazatelefonálnak hogy te misi mi történt itt, sehol egy lélek az utcán, vitrinek meg betörve? hát ti nem tudjátok, így a telefonon a válasz, most voltak épp a lövöldözések, bemondták a hírekbe.

meghiszem azt, így az eladő néni, de tudod az mégsem volt olyan, mint amikor mi nagyváradon jártunk, mert ez itt forradalom volt, az meg csak egy jelentéktelen lövöldözés.

hát igen-igen, és végülis a jóismerős megadta magát és elment ebédet készíteni, én meg teljes véletlenül rátaláltam egy Efrájim Kishon könyvre, amit még kistini koromban Mike Laura adott nekem kölcsön, és meg is vettem, 400 forint lévén, Az eszed tokja!

hazafele pedig beleolvastam és igen jót mulattam Ruzicska oknyomozó történetén.