éN mInDeNnAp

megnézem az udvaron elültetett virágokat; azokat, amelyek már kidugták a fejüket, hogy mennyit nőttek, azokat pedig, amelyek még nem, hogy meggondolták-e azóta magukat. Naponta többször is. Merthát ha az embernek kiskertje lesz, kicsit a lelke is finomodik, a szépet nem azért ültetjük ugyanis, hogy közömbösen elsétáljunk mellette.

Még ma is megcsodáltam-biztatgattam őket, hogy ilyen szeles és fagyos napunk van. Meg munkából hazafele tartva az útmenti fákat és bokrokat is, a virágba borultakat, a rügyeiket bontogatókat, a nyíló leveleket amelyek olyanok, mint egy-egy nyíló rózsa (de komolyan!), a zöld és borvörös váltakozását egy-egy levélcsokron, a földből kibúvó egyenes, jól megpödört gyöngyvirágleveleket, és az összes virágot, amit nem is ismerek, és sokadjára elhatároztam, hogy ezután fényképezőgéppel a táskámban járok, de sajnos mindig csak az utcán jut már eszembe. És aláálltam a virágzó fák illata alá, hogy kicsit magamba szívjam.

Ma kedd van, és tegnapelőttre való tekintettel elmegyünk D.vel a baumaxba és veszünk magnóliafácskát, hogy kiültessük ide a kis udvarra, mert április 3.án volt pontosan egy éve annak, hogy váradon a múzeum kertben sétálgattunk a magnóliafák alatt, virágjaik javában pompáztak és én igent mondtam a tavasznak, a szerelemnek, az életem hátralevő részének megosztására valakivel, akit szeretek.