EmLéKsZeM.

nagyon tisztán az első karácsonyra édesanya halála után.
az érzésekre.
az akaratra bennem, hogy az ünnep szép legyen.
minden bent dőlt el. mennyit biztattam magam!
ki mondta, hogy könnyű volt? nem, nem volt könnyű. cseppet sem. állandóan a sírás folytogatott: míg bevásároltam, míg takarítottam, míg az ünnepi ételeket főztem, míg sütöttem, míg a fát díszítettem. az összes gondolatomban.
aztán ott volt édesapa. nem akartam, hogy kettesben szomorkodjunk.
ő felállította a fát, segített behozni, a kis égőket felrakni. és végig mosolygott.
azután díszítettem. közben mentek a szép karácsonyi dalok, ahogy kell. aztán valahogy erre(http://www.youtube.com/watch?v=1i9G60wvH7Y) a dalra keveredett, nem is tudom, honnan volt meg; sose szerettem a csöpögős, túlontúl lírai szerzeményeket. azért abban az állapotban mégis hozzám szólt, főleg a refrén, és hiába, sírnom kellett. nagyon.
de csak folytattam tovább, a fa szép lett, az ajándékok alákerültek...
megterítettem kettőnkre, szépen, ünnepélyesre, mert akármekkora szomorúság is van bennünk, ünnepelni nem szabad akárhogy, s ha vigyázunk ezekre a részletekre, a dolgok szebbé lesznek.
hiányosan is meghitt volt minden; szomorúan-boldog.
még meg sem vacsoráztunk, amikor csengettek, és jöttek Zsókiék. és aztán sorra a többiek...mindenki szemében ott volt a ki nem mondott hiány, láttam, a csonkaság fájdalma; s mégis szép volt...mégis énekeltünk, Krisztus mégis megszületett, hát nem csodálatos?:)

aztán emlékszem a második karácsonyra is, amikor édesapa "lelépett" (talán Adináékhoz?), és akkor még egy plusz akadállyal meg kellett küzdenem: a magány, az egyedüllét terhével. de ez csak akkor teher, ha magunkra vesszük.
Nem sírtam amiatt, hogy egyedül vagyok otthon. Nem sajnáltam "elhagyatott" voltomat. hogy "se anyám, se apám" :)) semmilyen negatív érzést nem engedtem meg magamnak. Hanem minden szabadidőmet azzal töltöttem, hogy szeretteimnek ajándékot készítsek. (na meg az éjszakáimat is:)) )
Bekapcsolódtam Anikóékhoz a karácsonyba szentestén, nagyon szép volt, emlékszem, Roziék is ott voltak meg Juliska néniék, egész szép kis társaság összegyűlt. karácsony első napján délben otthon egyedül pirítóst ebédeltem:)) és? az is ünnepi volt!!!:)
nem kell magányosnak lenni, ha nem akarunk.

(többek között) ezeken a nehéz eseményeken keresztül tanultam meg gyakorlatba ültetni néhány, többnyire elméleti tudást: hogy a világ nem dől össze, ha nem akarom; hogy nem kell magányosnak lenni, ha nem akarom; hogy lehet boldognak lenni minden veszteség, fájdalom ellenére is, ha akarom; hogy a lényeges dolgok kimenetele Tőlem függ, senki és semmi mástól...és hogy mindezekért tenni kell, keményen harcolni értük. csak semmi keserűség, csak semmi önsajnálat, csak semmi közömbösség...Persze, NAGYON sokat segített a család és barátok szeretete, ölelése, figyelmessége,felkarolása, stb, de kellett a hozzáállás is, kellett a küzdés. Ez nem önfényezés, ez szigorú törvény, ami a boldogsághoz kell:)

a harmadik karácsony már itt volt, Debrecenben.
vicces volt:)), mert miután apósoméknál együtt - a számomra új családdal - megkarácsonyoztunk, hazajöttünk D-vel folytatni az ünneplést, kettesben, meghitten. közös programunk azzal kezdődött, hogy a gyökeres fenyőt, amit vettünk, kábé másfél órán keresztül próbáltuk kitámasztani, alátámasztani, oldalról kipóckolni, egyszóval mindent megpróbáltunk, hogy a fa egyenesen álljon, de nem sok sikerrel. ugyanis ahogy a benti hőmérséklet miatt a fagyos föld kiengedett, az addigelé egyenesen álló fenyőcske igencsak megdőlt. semmi sem segített rajta:))
D az akció végére úgy felbosszankodott, hogy már a karácsonyozástól is elment a kedve. aztán csak sikerült lelket önteni belé, mert hát én nem adom fel (a szilágyi vér itt sem mondott csődöt, csak van abban jó is:P), és végül mégiscsak szép lett az este hátramaradt része is:)

hogy az idei ünnep mit tartogat? valamit biztosan.:)
szeretek ünnepelni, és bár sokszor nem tudok még magamnak sem megfelelni, reménykedem, reménykedem, reménykedem...és harcolok a szépért:)

Boldog készülődést mindenkinek!:)