a FeLtÁmAdÁs És Én

Krisztus feltámadt
ez egészen biztos
Pedig már senki, senki nem hitte,
hogy ennek a történetnek lesz folytatása
vagy hogy az a nagy nehéz kő onnan
elmozdulhat.

Szívemen és álmaimon
mozdíthatatlan kő fekszik -
nekem nincs hozzá erőm -
ráadásul pont, hogy én (is) temettem.

Bárcsak eljönne hozzám is
a feltámadás.


(u.i,másnap: most olvasom a saját mottóm, miszerint már nem lehet messze a feltámadás. vajon vannak véletlen egybeesések?)

cSaK áLmOdNi SzErEtNéK

Csak álmodni szeretnék
valami szépet, halkat, komolyat;
valamit, ami velem történik
vagy épp, hogy nem történik meg;

valamit, ami feledteti, hogy
most épp mit látok, ha magamba nézek:
ki nem mondom ugyan, hisz lehet,
hogy ezt is csak álmodom - bár fáj nagyon...

álmodni, hogy nem dőltem be
saját álmaim csalásának
nem-várt gondolatok zuhatagának -
inkább nyugodt folyó vagyok
(ki célja felé magabiztosan halad)

álmodni, hogy én én vagyok
és én is maradok
álmodni hogy álmaim tiszták, szépek
és igenis valóra válnak...hogy még mindig élnek...

álmodni, hogy álmodni szabad.
álmodni jó. álmodni élet.
hogy nagyon-nagyon boldogan élek.

eZt mÉg RéGeN,

nagyon régen írtam...:) 2009jan.

And there was this little girl,
she could smile and cry at the same time, like rainbows do after rainy days, just before disappearing from the sky...
and she also wanted a whole lot of things from life, she wanted sunshine and so much of the scent of the greengrass, she wanted a little tree near an endless sea, and a little house where she could keep her dreams.
her possessions were not so many, just a few hugs and some really nice thoughts and the starry nights as they came regularly.
and she was content.

oDaNéZtEm,

és csak hárman ültek ott.

Persze, jó volt így is, nem az...

vAlAhOgY

így kezdőd(né)nek a reggelek.

Fent fekszem az ágyban, ébren vagyok és nem gondolok semmire. Kipislogok arra a kis szeletére az égnek, amelyiket ebből a fekvő pozícióból látom. Figyelgetek a kinti zajokra; hogy valaki jár kint a fűben; a fecskék; ahogy leesik néhány alma, koppan a tetőn, majd végiggurul. Különben meg csend.

Később a másik szobából megszólal egy hang. „Lea, nem akarsz felkelni?”. „Deee....” – válaszolok vontatottan, és várom a többit.

„Már reggel van.. fel kell szedni az almákat is.”

Lassan mozdulok, álmosan. Minden reggel álmosan ébredek.

Lekászálódok, mosdás következik, nem, mintha segítene a reggeli bágyadtságon. Kisétálok az udvarra. Hátra, az almákhoz. Felszedni. De még csak az asztalra szedegetem őket, és nem viszek vájlingot. Minek tudják az almák olyan hamar, hogy mire készülök. Meg aztán... nem sietek sehova. Nem kell spóroljak az idővel. És jólesik sétálgatni a zöld kisudvaron, most még egyszer, a vájlingért, most még egyszer, mert nem fért bele egybe. A nap már melegen tűz, de még csak egy kis vékony sávon, hát igen, ez a nyár, de ma reggel hűvösebb van, mint tegnap, tegnap ilyenkor már sokkal jobban tűzött a nap, gondolom. Pedig még nincs 9 óra sem.

Jurca bácsi kinn ül a teraszon, szemben, és köszön, de ilyenkor csak fejbólintással, és ahogy mosolyog mellé. Én meg, hogy „Jó reggelt”. Én is mosolygok mellé, amolyan álmosan.

Most következik a reggeli szertartás, a viráglocsolás. Előbb jól végignézem őket, megállapítgatok ezt-azt róluk....hogy mennyire száraz a földjük, mennyi a száraz levél rajtuk, a fonnyadt virág. A petúnián mindig sok. Nekiállok, leszedegetem őket. Közben gondolkodok. Mindenféle eszembe jut. Hogy kint nem járnak az autók még, csak elvétve. Hogy kivirgázott anya virágja, amit szülinapjára kapott, azóta most először. Hogy mit reggelizzek. Meg mindenféle.

Akkor a fürdőben, amíg várom, hogy megteljen a veder hideg vízzel, és azután kiviszem, meg a piros pettyes csuprot, amivel öntözni szoktam. Közben jó lenne valami választ megtudni. Jó lenne valami bizonyosság, valami felől, érzem, nagyon kéne, de vajon mi felől is? Ez is bizonytalan, csak egy tétova gondolat, kósza érzés. De tudnom kéne, ez biztos, nagyon kéne tudni a választ. Valami biztosan függ tőle.

Azután meg csak locsolgatok, és csorog a víz.

És utána, ahogy pakolászok a konyhában, és semmivel sem sietek, és csend van, most fő a víz a teának, most csendben elmosogatok, most csendben elpakolom az edényeket. Most leülök reggelizni. Most megkenem a pirítóst. Most iszok a teából.

És minden pillanat nyugodt és hosszú, ahogy a reggel, nem is akarom siettetni, és a reggel sem akar sietni, valahogy most ez lenne a jó, hogy ez a nyugodtság ittmaradjon, ez a csendes egyedüllét, a tea, hogy a nappal sose kezdődjön el..

ma nem vagyok önmagam.
nem akarok az lenni.
ki se bírnám talán...
(nem, tényleg nem bírnám ki.)

eZ eGy iLyEn nAp

Egy hét. vagy egy hónap. ki tudja azt már?
eltemettem magamban valamit.
nem érdekelnek már a mentségek.
lehet, egyszer, valamikor megtudom, hogy mire volt jó ez is.
vagy lehet nem tudom meg. olyan mindegy.

vAnNaK oLyAn

délutánok, vagy méginkább esték, amikor csak keresem, keresem, mi is van velem. Csak nyugtalanság, míg nem találom a szavakat, az érzést, valamit, ami kifejezi, hogy mi zajlik ott belül. Mégha én magam se értem a magyarázatot sem.. aztán egyszer csak bevillan. Elterül a végtelen szomorúság és végtelen megnyugvás.

Ne kérdezz a holnapról
S nem rontod el....

(....a holnap egy másik világ
Távol van és nincs gondja ránk
A holnap egy másik világ
holnap már csak emlékszem rád (igen)...)

így fekszem aztán le.