eMlÉkEzÉs

ma 6 éve, hogy hazaköltözött
hogy elment
hogy....hogy...
mennyire fájt..., s mégis, mégis, lassan hozzá kellett szokni, hogy nélküle, hogy Ő már nincs köztünk...hogy otthon csak ketten, hogy mostmár sosem ...
...aztán most én is máshol élek...azóta a kettőből egy, s végül az egy is összezsugorodott és elillalnt és most....már csak gondolatban látogathatok haza. gondolatban még áll a családi ház, és otthon vannak Ők is, kiket annyira szeretek....

mEgKíVáNtAm

édesanya darázsfészkét.
Nekiveselkedtem hát... és megsütöttem :)
Mindez tegnap történt. Jutott belőle anyósnak-apósnak és sógornőjéknek is. Nekünk is maradt jócskán.
Persze mára mind elfogyott! Pontosabban ma.

Kelesztés előtt:

 Miután megkelt:

 És készen:

13,15,

és immár ötödik éve.
Telik az idő...azért ezt nem lehet feledni. Nem lehet nem megemlékezni. A múlandóságról. A fájdalomról. A hiányról. Biztos jeleiről az életnek. Hogy volt, és nincs, ilyen formában legalábbis. De van más formában.
Az egyik mily fájdalom, a másik mekkora öröm...
13,15. Életünk része. Mindkettő.

TaLáLtAm....

http://www.youtube.com/watch?v=T7lZ0XqB-u8

nEm tUdOm,

csak úgy ültem, magamba mélyedve, egyszercsak meg felvillant bennem az emlékezés: az angyalról, aki érte jött, hogy vigye, és ott ült az ágya szélén, a kórházban. neve is volt, meg minden.

persze, mi nem láttuk, de Ő - Ő igen, és íme, realitás. mert az Ő szemei már megnyíltak.

Mit iS íRhAtnÉk

március tizenhárom és március tizenöt margójára? a pontosan három év margójára? talán, hogy lelkünkből szól ez a dal? talán, hogy pont ugyanolyan szép időnk volt, mint 3 évvel ezelőtt? talán, hogy az idő gyorsan telik, s mégis, mintha nem is telne? talán, hogy jó volt ujjaimat simogatva végighúzni azon a néhány betűn a kőtáblán? vagy csak egyszerűen más szavait magamban, bólogotva, elismételgetni?

A búcsúzás fájdalma jelentéktelen a viszontlátás öröméhez képest... (mert néha mindent újraélünk, ha nem is mindig akkora intenzitással)

(Charles Dickens)

és a virágok élnek, kibújnak, és virulnak.

mA

kicsit szomorú vagyok. Egy kis gyertya mellett kanalazom csendben a levesem.
Pontosan 2 év és 9 hónap telt el azóta.

oDaNéZtEm,

és csak hárman ültek ott.

Persze, jó volt így is, nem az...

tEgNaP

8 kilóval gyalogoltam haza a piacról, és közben anyura gondoltam.
Tudom, ő a duplájával sokszor...vagy még többel.

mÁrCiUs 13

délután kimentünk. már nem voltak virágárusok, üres kézzel meg olyan suta érzés menni, bárhova - ide főleg. visszafordultunk virágért. a központban még nyitva volt a kis bódés, ott vettünk. sárga nárciszokat. azt nagyon szerette amúgy is. 5 szálat. páros, páratlan... nem figyelem én, meg nem is halotthoz megyek!
rakott közéjük néhány szál hosszú fűféleséget, aztán átkötötte zöld raffiával. egyszerű, szép kis csokor lett belőle.
visszamentünk. hideg is volt, a szél is fújt, késődélután is... szinte senki más nem járt most itt rajtunk kívül. a portás megkérdezte, hogy segíthet-e. nem, köszönjük. boldogulok. eltalálok...
mindig megismerem már az útról, és mindig megállapítom, hogy az övé mennyivel szebb a többinél: zöldebb, virágosabb... valahogy, úgy szebb..
körbejártam, megnéztem-állapítottam, hogy mi nőtt még ki, mi nem, a tulipánoknak már látszik a kis levelük, az ott a hősök virágja, itt volt a csokor hóvirág, csak úgy beletettük a földbe, de nézd, még a végén meg is fakad egy... hát ez meg mi, levendula? ki ültette ide, vagy lehet nem is az, és tavaly kilopták a fele tulipánt, hagymástól.. és mindent mindent hangosan, folyton beszélve, mintha beszélni kellene, rajta is kaptam magam, nehogy csend legyen, nehogy elgondolkodjam, nehogy nehogy.. aztán hirtelen nem volt több szó, és megálltam a kő előtt csendben, egyedül... aki hisz énbennem, ha meghal is, él. szeretett volna látni téged. 2 éve...pontosan 2 éve... akkor szép idő volt.
és így állunk, hideg van, és ilyenkor még a lélek is fázik. nagyon.

mire kiértünk, szinte besötétedett. siessünk innen, siessünk. ne érjen utol a fájdalom.