iDéN iS

lemaradtam a magnólia-nyílásról. Tudom, nem most volt, valószínű, hogy jópár héttel ezelőtt, ha nem mindjárt áprilisban (a Múzeum-kert bejáratánál van egy nagyobbacska fa postaláda). Ettől a korai nyárra emlékeztető kánikulától teljesen összezavarodott a tavasz-nyár betájolóm. És a lábfájás is megindult a meleggel. Úgy értem minden nap más papucs, és új sebek más-más táján a lábamnak. Majd ha aztán tele lesz, jöhet vissza a sportcipő, legalább egy hétig, amíg mind begyógyul... mosolyognom kell, ahogy arra gondolok, hogy micsoda egy furcsa lélek! Közben a csokifagyi gyorsan olvad, gyorsabban, mint ahogy én nyalom... és itt a parkon keresztül, ahol a múltkor valami gyerekek "véletlenül" majdnem kiverték a kezemből a stickses zacsit, vagy mi is volt már az. Különben van néhány copyrightos bölcsesség, amelyet röpke 25 évem alatt összegyűjtöttem, originale, saját találmány. Például, hogy - mi is volt az? A villamosmegállóban még tudtam... majdnem elfelejtettem leszállni. Vicces volt ez is, régen történt már ilyesmi velem. Néha szeretném látni az arckifejezésem, ahogy megyek, mint mindenki más, előre, vajon mit látnak rajta az emberek. A táskámba tettem C S Lewis Zsoltárokról írt könyvét, de nem sikerült beleolvasni, mert nem volt ülőhely a villamosban. Megint felhívott a festőművész úr, és megkérdezte, hogy fáradt vagyok-e, mert ő az. Reszket a kezem, most az éhség vagy a capuccino? Meghalt a nyuszika, és annyit sírt, hogy feldagadt a feje... szegényke. De én csak egy idegen vagyok neki, nem tudnám megvígasztalni..
Jobb lenne, ha már nem írna. Még 9 nap. Lea, Lea. Egészségedre, köszönöm. Apu gyengéden néz rám, én meg mindjárt sírva fakadok, nincs itt anyu. Bejövök inkább a szobámba és hallgatok egy kis zenét meg tétlenkedek egy kicsit jobbra-balra, aztán, ha már elég fáradt vagyok, lefekszem...