nA,

hát a sulikezdés már rég megvolt, ám az eső nem akar abbamaradni... pedig egy hete mind esik lefele, jócskán megunhatta volna. erről jut eszembe, általánosban a magyar tanárnőnk belénk verte: soha nem kezdünk mondatot "hát"-tal. Mármint azt verte belém, hogy ez mindig eszembe jut, valahányszor úgy kezdem a mondatot. (de) Hát ha úgy kell...

a gItÁr

Mostanában ezt hallgatom folyamatosan. Valamit tud ez az ember..és az nekem nagyon tetszik:)) Pat Metheny!

mEsE nInCs,

itt a sulikezdés. És az eső. Ez a kettő itt errefelé, minálunk, úgy tűnik, összefüggésben van. Mert ahány sulikezdésre én emlékszem, az én koromból, az is mind esőzéssel volt egybekötve. Csak, hogy halmozzuk az élvezeteket...:P

mEgLePő...

A héten történt velem. Kedd este..kikísértem egy barátnőmet az állomásra, aztán hazafele jövet, az egyik utcán láttam, hogy nem messzire előttem egy öreg nénike megy, nagyon meggörnyedve, s mindkét kezében láthatóan nehéz szatyorral. Megszállt a jóindulat, gondoltam, segítek neki. Erre készülendő, el is raktam a pufuletet:D, és megszaporáztam lépteimet, hogy beérjem az öreg mamát. Megszólítottam; elég meglepődve válaszolt kérdésemre, hogy t.i. merrefele tart; de aztán rajtam volt a sor, hogy meglepődjek, mikor, felajánlásomra, hogy segítek vinni a csomagját egy darabig, határozott visszautasítással válaszolt. Próbáltam megnyugtatni, hogy nem akarok semmit se ellopni tőle, én csak segíteni akarok, ám meggyőzőerőm igencsak gyengének bizonyult... a szeméből határozottan félelem sugárzott, és szabályosan hátrált, míg - azért kategorikus - hangon kijelentette: "Nu! Nu-mi ajutati in nimic!". És amíg tényleg ott nem hagytam. No, hát kénytelen voltam jóindulatomat zsebrevágni, és továbbslattyogni egy kis hümmögéssel és vállrántással.. van ilyen is.
Csak úgy átfutott az agyamon: sokan/sokszor így viselkednénk mi/én is Istennel... ?

aZ a jÓ

a változatos időjárásban, hogy mindig van, amire panaszkodni. Tegyük fel, hogy az embernek semmi más gondja-baja nem lenne..minden tökéletesen működne... akkor is ott van az időjárás, ugye, ami mégis valahogy mindig másképp alakul, mint ahogy szeretnék! így aztán mégiscsak lenne - szerencsére -, miben kitölteni a normális panaszkodási igényt.
Mert azt mindenki nagyon jól tudja, hogy amikor meleg van, akkor igazából kicsit hűvösebb kéne legyen, sőt, egy kis eső sem ártana, mert ha így megy tovább, szárazság lesz... de aztán, ha esik az eső, akkor miféle dolog az, hogy nyáron esik, meg különben is, nagyban ront a hangulaton... ha kánikula van, mi azt nem bírjuk, nem vagyunk hozzászokva (biztos a globális felmelegedés az oka!), és a havas télről álmodozunk, télen meg nem jó mert latyakos az út a hótól, és a verőfényes napról álmodozunk... Egyszóval, úgy sosem jó, ahogy van. Egyeseknek, persze, mert még vannak egy páran, akik szeretjük az épp aktuális időjárást, vagy legalábbis elfogadjuk panasz-szó nélkül..
Ez egyébként csak onnan jutott eszembe, hogy a tegnap olyan dögmeleg volt (37 fok ár-nyék-ban!!!), hogy az már kibírhatatlan. És, főleg, hogy ráadásul szeptemberben. Augusztusban sem volt ilyen, nemhogy szeptember.......................:P

lLitTlE mAlAc

tRéJ dZsí

Trei G.
Na most mondtam ki a nagy okosat, mire magam is szinte odakerültem:))
Megnyílt a Crisul alatt végre-valahára a supermarket, ugye, az élelmiszeresrészleg, úgyhogy nem kell már messzire menni egy kis ezért-azért, szóval mindenért..
Persze mindenki nagyon várta, hogy nyisson, meg akkora híre volt, hogy aszittük - legalábbis én aszittem -, legalább akkora nagy durranás is lesz. Na tegnap le is mentem körülnézni, aztán megállapítottam, hogy szép, rendezett, csillogó padlós, meg minden, de hát nem is olyan nagy, meg nem is olyan bő a választék, meg.... aztán meg jó, hogy észbekaptam: tessék, ha már jobb lett, mint ami előtte volt, megjelenek én is a még nagyobb igényeimmel! Miért is örüljek annak, hogy legalább 3x akkora, mint ami előtte volt a földszinten, meg, hogy több kassza van, így nem kell annyit sorba állni, és, hogy van tologatós kocsikosár, meg van kissebb kosár, de az is kerekes és a földön húzhatom, meg így is nagyobb a választék, mint ami volt, meg a húst ledaráltathatom ott a szemem előtt (ez már rég izgatta a fantáziám, hogy vajon lesz-e ilyen lehetőség), meg...szóval annyi minden új.
Úgyhogy "shut up"-ot kapott a panaszkodós, feleslegesenigénykedős fél, és most szabad nekem örülni a jobbnak, mint ami volt...

mÉg nEm éRt iDe aZ aKkOrA nYugAt

Pár napra Pestre utaztam bátyámhoz, Efraimhoz. Kedden Vicával, a sógornőmmel, elmentünk az IKEA-ba. Egyébként nagyon tetszik az a "kis" üzlet, egyik kedvenc helyem, ahol lődörögni meg bámészkodni szeretek.. Naszoval. Megyünk be az Ikeába, valamiért ácsorgunk picit a földszinten, mikor egy magas, zilált szőke hajú anyuka felháborodottan berobog, és nem túl kellemes hangon nekiáll az egyik alkalmazottnak: hogy jgy meg úgy, miféle beszéd az, hogy itt nem működtetik ezt a mozgólépcsőt, ezért neki, ha le akart jönni, TELJESEN KÖRBE kellett mennie az EGÉSZ épületen. Sajnos túlságosan nagy volt a felháborodása ahhoz, hogy meghallja a szelíd és türelmes (a vevőnek mindig igaza van szemlélet teljes mértékben gyakorlatba ültetve) alkalmazott kedves felvilágosítását, miszerint nem kéne ám körbeutazza a fél világot, hogy az emeletről lekerüljön. Mert itt is van lépcső... de a mi kis hölgyikénk nem tudott eme hasznos információra odafigyelni, pedig a bácsi meg is akarta mutatni azt a titkos útvonalat. Túlságosan is lefoglalta a vele történt tragédia.
Felfele menet azért megjegyeztem - félig-meddig magamnak -, hogy még szerencse, hogy nekünk, erdélyieknek, még nincsenek ekkora igényeink (vagy csak nem volt, aki nekünk is felpumpolja?:)) ). Én személy szerint örülnék annak, ha váradon egyáltalán építenének egy Ikeát, és, komolyan mondom, nem borulna fel a lelki egyensúlyom azért, mert nem találtam 5 m-en belül egy szabad lépcsőjáratot.........

kElL vMi úJ -

- vagyis régi.
Na nem mintha a "régi" blog nem lenne jó, de.... megmagyarázom.:D
Szóval az van, hogy ott átalakultak a dolgok anyukám mennybeköltözése után, és azt már visszacsinálni nem lehet. Vagyis pontosabban... én "alakultam át", én változtam meg. Oda már nem tudok úgy írni, mint régen. Nem lehet ugyanazt, ugyanúgy, ugyanolyan hangnemben... és ez jól van így. Egy darabig nem is volt, mi mást írni, vagy egyszerűen nem jött, hogy másról írjak.. és az is jó volt úgy. Ám azóta eltelt 25 hét, és én picit felengedtem... és néha szükségét érzem másról, másképp írni, más hangnemet megütni... ezt már azonban ott nem tudom megtenni. Megtörné azt, ami kialakult. Ezért aztán úgy döntöttem, hogy azt hagyom olyannak, amilyen - személyes, néha szomorú, ilyen meg olyan, de mindenképpen mélyen én -; ott leginkább magamról fecsegek, meg az érzéseimről, jajdrágahazám:D, stb, szóval mindenféléről, ami velem kapcsolatos - ezt az oldalt pedig szánom annak az oldalamnak, amelyik nem hagy nyugodni, míg egy-egy - olykor talán szarkazmussal, cinizmussal bíró - megjegyzésem szabadjára nem engedtetik, míg valamit meg nem kommentálhatok (lásd: mottó:P). Tehát valójában ez a "blog" leginkább nem is rólam fog szólni (bár rólam is), hanem inkább más dolgokról: a világról, annak dolgairól, a benne élő emberekről, a körülöttem levő életről, néhány megnyilvánulásról, természetesen teljesen szubjektíven, az én szempontomból, és a bennem reakcióként, gondolat formájában előállítódott vélemyényeken keresztül megvilágítva! Na jó, talán olykor-olykor érzésekről is beszélhetek, ha annyira intenzívvé fajulna a benyomás:D
Szóval erről lenne itten szó. Meg ki tudja még, miről, ami közben eszembe jut...És ha másra sikeredik az oldal, azt se bánom majd:)) úgyis ilyen vagyok én:))