mÁrCiUs 13

délután kimentünk. már nem voltak virágárusok, üres kézzel meg olyan suta érzés menni, bárhova - ide főleg. visszafordultunk virágért. a központban még nyitva volt a kis bódés, ott vettünk. sárga nárciszokat. azt nagyon szerette amúgy is. 5 szálat. páros, páratlan... nem figyelem én, meg nem is halotthoz megyek!
rakott közéjük néhány szál hosszú fűféleséget, aztán átkötötte zöld raffiával. egyszerű, szép kis csokor lett belőle.
visszamentünk. hideg is volt, a szél is fújt, késődélután is... szinte senki más nem járt most itt rajtunk kívül. a portás megkérdezte, hogy segíthet-e. nem, köszönjük. boldogulok. eltalálok...
mindig megismerem már az útról, és mindig megállapítom, hogy az övé mennyivel szebb a többinél: zöldebb, virágosabb... valahogy, úgy szebb..
körbejártam, megnéztem-állapítottam, hogy mi nőtt még ki, mi nem, a tulipánoknak már látszik a kis levelük, az ott a hősök virágja, itt volt a csokor hóvirág, csak úgy beletettük a földbe, de nézd, még a végén meg is fakad egy... hát ez meg mi, levendula? ki ültette ide, vagy lehet nem is az, és tavaly kilopták a fele tulipánt, hagymástól.. és mindent mindent hangosan, folyton beszélve, mintha beszélni kellene, rajta is kaptam magam, nehogy csend legyen, nehogy elgondolkodjam, nehogy nehogy.. aztán hirtelen nem volt több szó, és megálltam a kő előtt csendben, egyedül... aki hisz énbennem, ha meghal is, él. szeretett volna látni téged. 2 éve...pontosan 2 éve... akkor szép idő volt.
és így állunk, hideg van, és ilyenkor még a lélek is fázik. nagyon.

mire kiértünk, szinte besötétedett. siessünk innen, siessünk. ne érjen utol a fájdalom.