A héten történt velem. Kedd este..kikísértem egy barátnőmet az állomásra, aztán hazafele jövet, az egyik utcán láttam, hogy nem messzire előttem egy öreg nénike megy, nagyon meggörnyedve, s mindkét kezében láthatóan nehéz szatyorral. Megszállt a jóindulat, gondoltam, segítek neki. Erre készülendő, el is raktam a pufuletet:D, és megszaporáztam lépteimet, hogy beérjem az öreg mamát. Megszólítottam; elég meglepődve válaszolt kérdésemre, hogy t.i. merrefele tart; de aztán rajtam volt a sor, hogy meglepődjek, mikor, felajánlásomra, hogy segítek vinni a csomagját egy darabig, határozott visszautasítással válaszolt. Próbáltam megnyugtatni, hogy nem akarok semmit se ellopni tőle, én csak segíteni akarok, ám meggyőzőerőm igencsak gyengének bizonyult... a szeméből határozottan félelem sugárzott, és szabályosan hátrált, míg - azért kategorikus - hangon kijelentette: "Nu! Nu-mi ajutati in nimic!". És amíg tényleg ott nem hagytam. No, hát kénytelen voltam jóindulatomat zsebrevágni, és továbbslattyogni egy kis hümmögéssel és vállrántással.. van ilyen is.
Csak úgy átfutott az agyamon: sokan/sokszor így viselkednénk mi/én is Istennel... ?
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
1 megjegyzés:
Az igaz, hogy nem ismerlek élőben, de azért a képekről nem az jön le, hogy félelmetes vagy :))))
Szegény nő nagyon megjárhatta, ha még tőled is félt elfogadni segitséget.
Megjegyzés küldése