vAlAhOgY

így kezdőd(né)nek a reggelek.

Fent fekszem az ágyban, ébren vagyok és nem gondolok semmire. Kipislogok arra a kis szeletére az égnek, amelyiket ebből a fekvő pozícióból látom. Figyelgetek a kinti zajokra; hogy valaki jár kint a fűben; a fecskék; ahogy leesik néhány alma, koppan a tetőn, majd végiggurul. Különben meg csend.

Később a másik szobából megszólal egy hang. „Lea, nem akarsz felkelni?”. „Deee....” – válaszolok vontatottan, és várom a többit.

„Már reggel van.. fel kell szedni az almákat is.”

Lassan mozdulok, álmosan. Minden reggel álmosan ébredek.

Lekászálódok, mosdás következik, nem, mintha segítene a reggeli bágyadtságon. Kisétálok az udvarra. Hátra, az almákhoz. Felszedni. De még csak az asztalra szedegetem őket, és nem viszek vájlingot. Minek tudják az almák olyan hamar, hogy mire készülök. Meg aztán... nem sietek sehova. Nem kell spóroljak az idővel. És jólesik sétálgatni a zöld kisudvaron, most még egyszer, a vájlingért, most még egyszer, mert nem fért bele egybe. A nap már melegen tűz, de még csak egy kis vékony sávon, hát igen, ez a nyár, de ma reggel hűvösebb van, mint tegnap, tegnap ilyenkor már sokkal jobban tűzött a nap, gondolom. Pedig még nincs 9 óra sem.

Jurca bácsi kinn ül a teraszon, szemben, és köszön, de ilyenkor csak fejbólintással, és ahogy mosolyog mellé. Én meg, hogy „Jó reggelt”. Én is mosolygok mellé, amolyan álmosan.

Most következik a reggeli szertartás, a viráglocsolás. Előbb jól végignézem őket, megállapítgatok ezt-azt róluk....hogy mennyire száraz a földjük, mennyi a száraz levél rajtuk, a fonnyadt virág. A petúnián mindig sok. Nekiállok, leszedegetem őket. Közben gondolkodok. Mindenféle eszembe jut. Hogy kint nem járnak az autók még, csak elvétve. Hogy kivirgázott anya virágja, amit szülinapjára kapott, azóta most először. Hogy mit reggelizzek. Meg mindenféle.

Akkor a fürdőben, amíg várom, hogy megteljen a veder hideg vízzel, és azután kiviszem, meg a piros pettyes csuprot, amivel öntözni szoktam. Közben jó lenne valami választ megtudni. Jó lenne valami bizonyosság, valami felől, érzem, nagyon kéne, de vajon mi felől is? Ez is bizonytalan, csak egy tétova gondolat, kósza érzés. De tudnom kéne, ez biztos, nagyon kéne tudni a választ. Valami biztosan függ tőle.

Azután meg csak locsolgatok, és csorog a víz.

És utána, ahogy pakolászok a konyhában, és semmivel sem sietek, és csend van, most fő a víz a teának, most csendben elmosogatok, most csendben elpakolom az edényeket. Most leülök reggelizni. Most megkenem a pirítóst. Most iszok a teából.

És minden pillanat nyugodt és hosszú, ahogy a reggel, nem is akarom siettetni, és a reggel sem akar sietni, valahogy most ez lenne a jó, hogy ez a nyugodtság ittmaradjon, ez a csendes egyedüllét, a tea, hogy a nappal sose kezdődjön el..