olyan a lelke.
Ezt jól megjegyeztem a vasárnap esti prédikációból, pedig inkább csak egy kérdés volt, mint kijelentés. Jaj, de ha tényleg így van, akkor én...akkor az én lelkem egy dzsungel:))
Dehát mit tehetek. Mert például ott van az a magas, nyurga orgonafa, a kert közepén. Aztán az idén gondolt egyet, s elkezdett lenn is sokasodni, széles e kertföldön, nem csak felfele törni. Tavasszal még így jól mutattak a kis "csemeték", egyik-másik kész kuriózumnak is számított, egy kis szál, pár levél, meg egy nagy orgonavirág, mindjárt a földtől 2 centire. Szóval tavasszal minden szép volt. De mostanra meg felnövekedtek, vannak vagy húszan, vagy olyasmian (foggalmam sincs, hogy honnan nőtt éppen ennyi ki), a tavaszi kisvirágok meg seholsincsenek, leveleik elhullottak, csak a hosszú, husáng-szerű orgonavesszők, és sötét, komor zöld levelek.
Aztán azok a lilafejű, tátikás virágocskák elöl. Csak azt nem tudom, hogy olyan boglyas-terebélyes száron hogy nőhet ennyire kicsi és törékeny virág? De mégis olyan nő, tehát van ott virág is, kérem szépen, csak kicsi.
És akkor hátul, az ablakom tájékán. Még jó, hogy oda aztán tényleg nem lehet mindjárt belátni. Ott vannak ugyanis a gyönyörűszép mini napraforgó-virágok. Tehetek én róla, hogy magas növésűek? Hogy nem akarnak megállni mondjuk 20-30 centi után? És még fél méter után sem? És még egy méter után sem??:)) Nekik lengedezni kell, az az érzésem. Aztán kicsit szúrós a levelük, meg a száruk is... mégis szépecskék, csakhát nagy a körítés, ennyi.
Van ott még sok más is, de azokat nem vettem ilyen alaposan számba.
Tehát dzsungel.
Bár, valljuk be, a dzsungelnek is megvan a maga érintetlen szépsége....:D
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése