aZtÁn

kimentünk a temetőbe, édesanya sírjához.
Már nagyon rég nem voltam.
Milyen szép volt a kiskert! A legszebb, egy pillantás elég volt, hogy kitűnjön: körbe futó növényeivel, őszi virágbokraival, melyen sok-sok kis bimbó vár kinyílásra..; középül a hősök kardvirágja, és mellettük a piros mályvák..
És elől az imádkozó kéz, most is összekulcsolva. És kétoldalt a két csokor virág. És mi.
Másfél éve, pontosan annyi telt el. Hogy telik az idő, és mégis hogy áll!

Ide mindig olyan jó kijönni és olyan rossz... mindig szép és mindig szomorú. Mindig, mindig fájdalmas, de mégis, ez a mi helyünk, itt kell egy kicsit néha-néha szomorúan megállni, elidőzni, érezni, nem érteni, megnyugodni. Sóhajtani.